
A választás előtti utolsó hetek mindig durvábbak. Ez nem magyar sajátosság. A politika verseny, a verseny pedig feszültséget termel.
Ami most történik, az nem egyszerűen “éles kampány”. Inkább annak indikátora, hogy egy társadalomban létezik-e még közmegegyezés arról, mit nem csinálunk meg egymással akkor sem, ha politikai hasznunk lenne belőle.
Szerintem a magyar társadalomban egyszerűen nincs ilyen közmegegyezés 2026-ban.
A demokráciáról sokan azt gondolják, hogy szabályok rendszere. Valójában inkább szokások és önkorlátozások rendszere. Nem attól működik, hogy minden tiltva van, hanem attól, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen nem teszünk meg, mert tudjuk: ha mindenki elkezdi, a rendszer élhetetlenné válik.
A politikatudomány ezt egyszerűen úgy fogalmazza meg: az ellenfél legitim, és nem használunk ki minden lehetőséget csak azért, mert lehet. Amikor ez eltűnik, a kampány megszűnik vitának lenni, és átmegy totális mozgósításba. Onnantól pedig nem az a kérdés, ki alkalmasabb kormányozni, hanem az, ki tud nagyobbat ütni.
Nyilván mondhatjuk, hogy a politika mindig mocskos volt, és ez részben igaz. De van egy fontos különbség: a régi demokráciákban általában létezik egy láthatatlan plafon. Nem azért, mert minden szereplő erkölcsösebb lenne, hanem mert nagyobb az ára a határátlépésnek. Több a független szereplő, több a reputációs kockázat, több helyről jön visszajelzés arra, hogy “eddig és ne tovább”.
Fiatalabb, posztautoriter demokráciákban (mint a miénk) ez a plafon valahogy nincs, vagy épp csak szakadozott pókháló. A normák nem ülepedtek le, az intézményekben kisebb a bizalom, a társadalom eleve cinikusabb. Ha az alapélmény az, hogy “úgyis mindenki hazudik”, akkor a gusztustalanság nem botrány, hanem zaj.
De nem csak a politikusok számítanak, hanem a közönség is.
Egy erősen polarizált társadalomban a választók hajlamosak megbocsátani a saját oldaluk túlkapásait. Ami a másik oldalon elfogadhatatlan, az nálunk “szükséges keménység”. Így a társadalom nem fékként működik, hanem felmentő esküdtszékké válik. A politikus pedig pontosan ezt látja: nincs valódi ára a határátlépésnek.
A mai információs tér ezt még tovább torzítja. A közösségi platformok nem a higgadt érvelést jutalmazzák, hanem a felháborodást, az undort és az indulatot. Ami gusztustalanabb, az gyorsabban terjed. Ami árnyaltabb, az eltűnik. Így az egész kampány logikája eltolódik: nem az nyer figyelmet, aki meggyőz, hanem aki sokkol.
Amikor egy nyilvánvalóan gusztustalan politikai tartalom jelenik meg, az igazi kérdés nem is az, hogy ki készítette. Hanem az, hogy ki érzi szükségesnek elhatárolódni tőle, és ki nem. Ez mutatja meg igazán, hol húzódnak még a láthatatlan határok.
Ha nincs elhatárolódás, az nem véletlen: az azt jelenti, hogy a rendszer már nem bünteti az ilyet. Sőt! Rövid távon jutalmazza is.
És itt érünk el oda, ami szerintem a mostani kampány legfontosabb tanulsága.
Ez a háborús uszítás nem pusztán politikai stílus kérdése, ez társadalmi állapotjelentés. Arról szól, hogy létezik-e még közös minimum arról, milyen országban akarunk élni egymással akkor is, ha politikailag nem értünk egyet. Mert ha nincs ilyen minimum, akkor minden kampány vége ugyanoda fog kifutni: egyre durvább eszközök, egyre kisebb önkorlátozás, egyre hangosabb indulat.
Nem azért, mert minden politikus romlottabb lett, hanem mert a rendszer megtanulta, hogy ez működik.
A 2026 előtti időszak ezért nem csak választási kampány. Inkább teszt. Annak a tesztje, hogy a társadalom még képes-e visszajelezni: van egy határ, amit nem lépünk át – akkor sem, ha politikailag hasznos lenne.
Ha igen, a kampányok idővel visszaszelídülnek. Ha nem, akkor ez nem a mélypont lesz, hanem az új norma.