Trump vámpolitikája

FB image

Néhány dolgot talán érdemes tisztázni az USA vámügyeivel kapcsolatban (ha már szakértők elárasztották a netet találgatásokkal, sőt már ott tartunk, hogy a HVG egyenesen Peter Navarrot állítja be az egész mögötti agytrösztnek)

Az elején lelövöm a poént: az egész büntetővámos ötletet már 2023-ban publikálta egy tanulmányban Stephen Miran, a Hudson Bay Capital vezető közgazdásza (A User’s Guide to Restucturing the Global Trading System), így ebben a sztoriban sincs sok meglepő, csakúgy, mint a rendeleti kormányzás eddigi eredményeiben a Project 2025 alapján. (Miran egyébként a Nemzeti Gazdasági Tanács (NEC) elnöke, szóval olyan mélyre még nem is kellett volna ásni)

A tanulmány szerint a jelenlegi nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rendszer egyensúlytalanságainak gyökere az amerikai fizetőeszköz túlértékeltségében rejlik (Triffin dilemma). A dollár túlértékeltsége versenyképtelenné teszi az amerikai exportot és hozzájárul az Egyesült Államok nagy kereskedelmi deficitjeihez. Ez az aszimmetrikus helyzet hosszú távon fenntarthatatlan, ezért teljesen új alapokra van szükség a globális rendszerben.

A tanulmány két eszközt emel ki a kitűzött célok eléréséhez: a vámokat és a devizapolitikát. A vámok fokozatos emelése, stratégiai alkalmazása által az USA nyomást gyakorolhat partnereire, míg a devizapolitikai eszközök révén a dollár túlértékeltsége mérsékelhető multilaterális vagy egyoldalú eszközökkel.

Szeretném kiemelni: a gazdaságpolitikai célok között tehát nem csak a vámok emelése szerepel, hanem a dollár gyengítése is. Ezt érdemes lesz ezt észben tartani.

Az írás második felében érdekes párhuzamra szeretném felhívni a figyelmet: az USA-Kína viszonylat meglehetősen hasonlít az eurozóna gondjaira Németországgal. Régi vesszőparipám az eurozóna fix árfolyamrendszerének eredményeképp kialakult gazdasági torzulások kérdésköre és azt hiszem a mostani német gazdasági irányváltás idején érdemes ezt is alaposabban szemügyre venni.

************

Trump vámháborújának elvi alapjai

(Stephen Miran: A User’s Guide to Restructuring the Global Trading System c. tanulmányának rövid elemzése)

Stephen Miran szerint a jelenlegi nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rendszer egyensúlytalanságainak gyökere az amerikai dollár tartós túlértékeltségében rejlik. Mivel a dollár a világ elsődleges tartalékvalutája, folyamatos és rugalmatlan globális kereslet mutatkozik iránta, ami erősen tartja az árfolyamát. Ez a Triffin-dilemmaként ismert jelenség: a tartalékvaluta kibocsátója – jelen esetben az USA – rendszeresen folyó fizetési mérleghiánnyal kénytelen működni, hogy elegendő dollárt biztosítson a világgazdaság számára

A dollár túlértékeltsége versenyképtelenné teszi az amerikai exportot és hozzájárul az Egyesült Államok nagy kereskedelmi deficitjeihez, ami idővel az amerikai feldolgozóipar hanyatlásához és a „tradable szektor” gyengüléséhez vezet (ez a szektor termeli az exportálható javakat és szolgáltatásokat)

Eközben az USA viseli a globális pénzügyi rendszer fenntartásának terheit: a világ növekvő tartalékvaluta-igényének finanszírozását és a nemzetközi biztonsági garanciák (védelmi ernyő) biztosítását főként az USA állja, ami egyre megterhelőbbé válik az amerikai gazdaság számára

Miran rámutat, hogy ez az aszimmetrikus helyzet – miszerint az USA ikerdeficiteket (költségvetési és folyó fizetési mérleg hiányt) szenved el a rendszer fenntartása érdekében – hosszú távon fenntarthatatlan, ezért „generációs változásra” van szükség a globális kereskedelmi és pénzügyi rendszerben

Miran fő tézise, hogy az USA kedvezőbb feltételeket teremthet saját ipara számára a globális rendszer átalakításával, mégpedig úgy, hogy megosztja a terheket kereskedelmi és biztonsági partnereivel. Vagyis az eddiginél nagyobb mértékben vonja be a többi országot a tartalékvalutarendszer és a nyitott amerikai piac fenntartásának költségeibe, akár közvetett módon. Ennek érdekében a tanulmány két fő beavatkozási területet emel ki: a vámokat és a devizapolitikát.

A megvalósítás eszközei és lépései

Vámok alkalmazása: Miran szerint a kiegyensúlyozatlan kereskedelmi kapcsolatok kezelésének egyik hatékony eszköze a vámtarifák stratégiai emelése. A 2018–2019-es amerikai-kínai kereskedelmi háború tapasztalatai alapján megfigyelhető, hogy a vámok inflációs hatása korlátozott maradhat, amennyiben a devizaárfolyamok elmozdulása “ellensúlyozza” a vámokat. Például, ha az USA vámot vet ki a kínai termékekre, a jüan leértékelődése részben vagy egészében tompíthatja az amerikai importár-emelkedést – így az amerikai fogyasztók számára az infláció nem ugrik meg jelentősen. Ilyen esetben a vámteher lényegében a kínai exportőrökre és kínai fogyasztókra hárul át a gyengébb jüan révén, ami csökkenti azok vásárlóerejét.

Más szavakkal „a vámokat végső soron a megvámolt nemzet finanszírozza”, miközben az USA költségvetése jelentős bevételre tesz szert. (Azt hiszem ez a legtöbbször idézett mondat a tanulmányból, természetesen kontextus nélkül meglehetősen értelmetlen)

E bevételből az amerikai kormány részben kompenzálhatja a tartalékvaluta státusz és a nemzetközi biztonság fenntartásának költségeit – ez a tehermegosztás egy formája.

A vámok kivetését Miran szerint fokozatosan, előre kiszámítható módon érdemes megvalósítani elkerülendő a piaci sokkhatásokat és a hirtelen ellátási zavarokat. A 2025 április 4-i „Liberation Day” alapján úgy tűnhet itt most más forgatókönyvről beszélhetünk, de érdemes megjegyezni, hogy Trump szokása akár naponta használni a húzd meg – ereszd meg játékot, így várható, hogy a második elnökség idején is az egyik tárgyalási alap lesz a fokozatosság a sokkterápia helyett.

A fokozatos bevezetésre láttunk példát: az USA a kínai termékekre kivetett 25%-os pótvámot is lépcsőzetesen, több hullámban vetette ki 2018–2019 folyamán, nem pedig egyik napról a másikra.

A fokozatos megközelítés lehetővé teszi a kereskedelmi partnerek számára, hogy alkalmazkodjanak (pl. alternatív piacokat keressenek vagy belső keresletet élénkítsenek), és közben ösztönzi őket a tárgyalásokra. A vámintézkedéseket várhatóan nemzetbiztonsági alapon is alátámasztják majd: például stratégiai fontosságú ágazatok (pl. high-tech, védelmi ipar, kritikus infrastruktúra) importjának korlátozásával, arra hivatkozva, hogy az egyoldalú függőség nemzetbiztonsági kockázatot jelent. (Az USA már korábban is élt ezzel az indoklással, például az acél- és alumíniumvámok esetében.) Összességében a vámok eszközével az USA nyomást gyakorolhat partnerire, hogy azok fair módon viselkedjenek a kereskedelemben, miközben bevételhez jut és potenciálisan javítja saját iparának versenyhelyzetét.

Devizapolitikai beavatkozások: A másik fő beavatkozási terület a devizaárfolyamok kérdése. Miran rámutat, hogy sok amerikai elemző szerint az USA „tehetetlen” a más országok által szándékosan gyengített devizák ellen – hiszen hagyományosan a szabad piaci árfolyam híve és többnyire csak multilaterális megállapodásokkal próbálkozott (például a Plaza-egyezmény 1985-ben a dollár leértékelésére). Ám ha a multilaterális út nem járható más eszközökhöz is lehet nyúlni: ilye lehet például az USA részéről közvetlen devizapiaci intervenció (dollár eladása és külföldi deviza vásárlása nagy tételben az árfolyam lejjebb nyomása érdekében), amit akár a Federal Reserve vagy a Pénzügyminisztérium is végrehajthat megfelelő felhatalmazással. Az *International Emergency Economic Powers Act* (IEEPA) ad bizonyos jogkört az elnöknek, hogy rendkívüli helyzetben pénzügyi tranzakciókat korlátozzon – Miran utal rá, hogy e törvény potenciálisan felhasználható egy devizaintervenció jogi alapjaként is. Egy másik lehetséges egyoldalú eszköz egyfajta „felhasználói díj” vagy adó kivetése lehet a dollárban denominált eszközökre (például külföldiek által birtokolt amerikai államkötvények kamatára), hogy csökkentsék a dolláreszközök vonzerejét és ezzel lejjebb vigyék a dollár árfolyamát.

Természetesen az ilyen lépések szokatlanok lennének az amerikai gazdaságpolitikában, és jelentős kockázatokat hordoznának, de a tanulmány szerint elvi lehetőségként számításba kell venni őket, mivel hatásuk jelentős lehet a globális egyensúlytalanságok mérséklésében.

Miran hangsúlyozza, hogy a devizakérdést sokkal célravezetőbb lenne multilaterális úton, új nemzetközi megállapodásokkal rendezni a főbb devizák (euró, jüan, jen) reálisabb árfolyamszintjének elérésére, ha azonban a partnerek nem együttműködők, az USA egyedül is léphet. A tanulmány részletesen tárgyalja mindkét megközelítés előnyeit és buktatóit, valamint azt, hogyan lehet a nemkívánatos mellékhatásokat csökkenteni. A tanulmány utal rá, hogy egy felelős amerikai kormányzat megvárná, amíg az infláció és a költségvetési hiány kontroll alá kerül, mielőtt drasztikus dollárgyengítő lépésekbe kezd – így elkerülhetők a hosszú lejáratú kamatok hirtelen emelkedése és a piaci pánik.

Összegezve, Miran eszköztára a globális rendszer átstrukturálására a következő elemeket tartalmazza:

– vámok fokozatos emelése és célzott kivetése a nagy többletet elérő kereskedelmi partnerekkel szemben, összekapcsolva a nemzetbiztonsági érdekekkel

– multilaterális devizaegyezmények szorgalmazása, de szükség esetén egyoldalú amerikai devizapiaci lépések a dollár túlértékeltségének mérséklésére

– ezen lépések összehangolása és óvatos adagolása a pénzpiaci stabilitás megőrzése érdekében.

Az átstrukturálás lehetséges hasznai és kockázatai

Várható hasznok: A javasolt intézkedések fő célja az Egyesült Államok külkereskedelmi mérlegének javítása és ipari bázisának megerősítése. Ha a dollár tartós túlértékeltsége mérséklődik és az amerikai piacra irányuló dömping-jellegű import csökken, az USA exportőrei versenyképesebbé válnak, a hazai gyártók pedig piaci részesedést nyerhetnek vissza. A vámok révén befolyó bevételek ráadásul csökkentik az amerikai adófizetőkre nehezedő terhet, ami a globális rendszer fenntartását illeti. Amennyiben a vámok terhét részben a külföldi (pl. kínai) szereplők viselik a valutaárfolyam elmozdulása miatt, akkor a vámbevétel egyfajta átcsoportosítás: a külföldi országok járulnak hozzá az amerikai költségvetéshez, ez pedig igazságosabb tehermegosztást jelent (pl. Kína és más többletes országok végső soron fizetnek az amerikai piac hozzáférhetőségéért és a dollár használatáért). Hosszabb távon a globális kereskedelem kiegyensúlyozottabbá válhat: az USA kisebb deficiteket kénytelen finanszírozni, miközben a többletet felhalmozó országok – rákényszerülve – növelik belső fogyasztásukat vagy engedik valutájuk felértékelődését. Ez a világgazdaság számára is pozitív lehet, mivel csökkenti a globális egyensúlytalanságokból fakadó válságkockázatot. (A Triffin-dilemma egyik veszélye éppen az, hogy a tartós amerikai hiányok idővel a bizalmat megingatják a dollárban, ami pénzügyi instabilitáshoz vezethet – ennek megelőzését szolgálná a fokozatos korrekció.) Az átstrukturálás révén az USA geopolitikai pozíciója is erősödhet: ha kereskedelmi partnerei nagyobb felelősséget vállalnak (akár anyagi értelemben) a közös biztonságért és a globális pénzügyi stabilitásért, akkor kiegyensúlyozottabb partneri viszonyok alakulnak ki. Emellett a stratégiai ágazatok védelme (pl. csúcstechnológia, hadiipar) a nemzetbiztonságot növeli, és az ellátásbiztonság javul (kevésbé lesz kitéve az USA a külföldi beszállítóknak kritikus területeken).

Lehetséges kockázatok: A legnyilvánvalóbb rövid távú kockázat a kereskedelmi partnerek ellenlépése. Erre már láttuk is az első példát: az USA vámok bejelentése után Kína azonnal ellenvámokat vetett ki az amerikai termékekre. Egy eszkalálódó kereskedelmi háború mindkét oldalon fájdalmas lehet bizonyos szektoroknak (pl. amerikai farmereknek vagy kínai elektronikai exportőröknek), és bizonytalanságot okoz a globális ellátási láncokban. Egy másik kockázat a pénzpiaci és makrogazdasági instabilitás. Ha a befektetők azt érzékelik, hogy az USA szándékosan gyengíteni akarja a dollárt, szélsőséges esetben tömeges tőkekivonás indulhat az amerikai kötvénypiacról. A külföldi hitelezők (pl. akik amerikai állampapírt vesznek) megrendülő bizalma az állampapírhozamok hirtelen emelkedését idézheti elő, megdrágítva az USA finanszírozását. Az elemzés utal rá, hogy ha túl gyorsan vagy túl nagy léptékben próbálják a dollárt leértékelni, az a dollár árfolyamának zuhanásához és a kamatok megugrásához vezethet. Ez nemcsak belföldön okozna recessziós nyomást (drágább import, magasabb infláció, szigorúbb monetáris politika), hanem az egész világgazdaságra negatív hatással lehet. Miran ezért fokozatosságot és a kiszámíthatóságot javasol e téren is, például először kis mértékű “felhasználói díj” bevezetését a dolláreszközökre, majd az eredmények függvényében ennek emelését, elkerülve a sokkszerű piaci reakciót.

További kockázat, hogy a multilaterális intézmények és szövetségesi viszonyok sérülhetnek. Az utóbbi évtizedekben az USA aktív támogatója volt a szabadkereskedelmi rendszernek (WTO) – egyoldalú magas vámok és devizamanipuláció esetén azonban más országok joggal vádolhatják az USA-t a játékszabályok felrúgásával. Politikai feszültségek keletkezhetnek nem csak riválisokkal (Kína), hanem szövetségesekkel is (EU, Japán), ha ők is célponttá válnak. Végül, nem garantált a siker: lehetséges, hogy a partnerországok inkább eltűrik a költségeket (leértékelődő valuta, recesszió) anélkül, hogy érdemben változtatnának politikájukon (pl. Kína továbbra is támogatja iparát vagy Németország nem hajlandó bért emelni). Ebben az esetben az USA intézkedései nem javítják látványosan a kereskedelmi mérleget, viszont mellékhatásaik (magasabb fogyasztói árak, importhiány egyes termékekből stb.) jelentkezhetnek. Összességében tehát az átstrukturálási program haszna jelentős lehet, de kimenetele bizonytalan; gondos tervezést, nemzetközi diplomáciát és szükség esetén korrekciókat igényel a folyamat.

Az USA kereskedelmi viszonyai Kínával és az EU-val – egyensúlytalanságok és feszültségek

Az Egyesült Államok árukereskedelmi mérlegének földrajzi megoszlása 2024-ben.

A világoskék színű országok az USA szempontjából kereskedelmi deficitet (importtöbbletet) jelentenek, a pirosak pedig szufficitet (exporttöbbletet). Jól látható, hogy Kína (sötétkék) messze a legnagyobb forrása az amerikai kereskedelmi hiánynak, de az Európai Unióval szemben is jelentős deficit mutatkozik, különösen Németország és Írország irányába.

Az Egyesült Államok kereskedelmi kapcsolatait fő partnereivel az utóbbi években jelentős egyensúlytalanságok jellemzik. Kína és az Európai Unió kiemelkednek abban a tekintetben, hogy tartós és nagy volumenű kereskedelmi többletet érnek el az USA-val szemben. 2024-ben az amerikai árukereskedelmi mérleg hiánya rekordmagasságba, kb. 1,2 billió dollárra emelkedett. E hatalmas deficit mintegy negyedéért Kína volt felelős: az USA Kínával szembeni árukereskedelmi mérlege 2024-ben -295 milliárd dollár volt. Hasonlóan jelentős – a teljes deficit ~20%-át kitevő – hiány keletkezett az Európai Unióval folytatott kereskedelemben is (kb. -236 milliárd dollár 2024-ben). Ezek az adatok is mutatják, hogy az USA viszonylag nyitott piacát elsősorban Kína és az EU exportőrei használják ki nagy arányban.

USA–Kína: kereskedelmi egyenlőtlenség és versenyképességi különbségek

Az USA és Kína közötti kereskedelmi viszony az elmúlt két évtizedben a globális gazdaság fókuszába került, mivel a kínai export rohamos bővülése hatalmas amerikai importigényt elégített ki. Az USA krónikus *áruforgalmi deficitje* Kínával szemben a 2000-es években nőtt meg látványosan, a Kínai Népköztársaság WTO-csatlakozását (2001) követően. Kína 2018-ig bezárólag rendszeresen az USA legnagyobb hiányt generáló kereskedelmi partnere volt, és 2024-ben is továbbra is Kína áll az első helyen. A két ország közötti deficit oka részben a versenyképességi különbségekben keresendő. Kína az ezredfordulót követően hatalmas olcsó munkaerőt, állami támogatású iparfejlesztést és mérethatékonyságot felhasználva vált a „világ gyárává”. Számos amerikai és multinacionális vállalat szervezte ki a termelést Kínába, kihasználva a lényegesen alacsonyabb bérköltségeket és a lazább környezeti és munkajogi szabályozást. Bár Kínában az utóbbi években a bérek emelkedtek, még mindig elmaradnak a fejlett országok szintjétől, és a kínai állam iparpolitikája (pl. exportösztönző intézkedések, speciális gazdasági övezetek, adókedvezmények) is támogatja az exportőröket.

Fontos strukturális tényező a devizaárfolyam szerepe. Kína évekig tudatosan alacsonyan tartotta a jüan árfolyamát az amerikai dollárral szemben: jelentős mennyiségű dollártartalékot halmozott fel (a csúcspontján közel 4 ezer milliárd USD tartalék), hogy megakadályozza a jüan felértékelődését. Ez a gyakorlat – amelyet az USA bírálói devizamanipulációnak neveztek – hozzájárult ahhoz, hogy a kínai áruk olcsók maradjanak az amerikai piacon, tovább növelve Kína kereskedelmi többletét. Bár az elmúlt évtizedben Kína engedte a jüan bizonyos erősödését és igyekezett a gazdaságát belső fogyasztás felé terelni, a Covid járvány időszakában újra megugrott a kínai kereskedelmi többlet. 2020–2022-ben a globális kereslet átrendeződése (fokozott árucikk-kereslet a lezárások alatt) és Kína belföldi keresletének gyengülése (ingatlanpiaci válság, Covid lezárások) együtt azt eredményezte, hogy Kína exportja jelentősen meghaladta az importot. Az USA eközben hatalmas fiskális élénkítést folytatott a pandémia alatt, ami az amerikai megtakarítási ráta csökkenéséhez és importra irányuló kereslet növekedéséhez vezetett. Mindezek miatt a globális egyensúlytalanságok kérdése ismét előtérbe került, hiszen a kínai-amerikai kereskedelmi forgalom egyensúlytalansága újra szélesedett.

A kereskedelmi feszültségek nem merülnek ki a makrogazdasági okokban. Strukturális feszültségek is nehezítik az USA–Kína kapcsolatot: az amerikai vállalatok és kormányzat régóta panaszkodnak a kínai piaci korlátozásokra és üzleti gyakorlatokra. Ide tartozik a szellemi tulajdonjogok megsértése, a technológiatranszfer kikényszerítése (ha egy cég Kínában akar működni, gyakran át kell adnia know-howját helyi partnereknek), az állami vállalatok és kulcsiparágak masszív támogatása (amely tisztességtelen versenyelőnyt eredményez globális szinten), illetve a külföldi cégekkel szembeni diszkriminatív szabályok. Ezek a tényezők mind hozzájárultak ahhoz, hogy az USA 2018-ban büntetővámokat vetett ki Kínára, mondván, hogy Kína tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatot folytat. A tanulmányban javasolt reformok – például a vámok alkalmazása és a devizakorrekció – tehát részben már reagálnak az ilyen problémákra, és a céljuk az, hogy kikényszerítsék a viszonyok kölcsönössé tételét. Trump megfogalmazásában: a tartós és nagy amerikai kereskedelmi deficit részben annak tudható be, hogy kereskedelmi partnereink nem viszonozzák az USA nyitottságát: magas vámokkal, nem vámjellegű korlátokkal és olyan gazdaságpolitikával élnek, mely elnyomja a belső keresletet (béreket), ezzel mesterségesen versenyképessé téve exportjaikat és csökkentve az amerikai termékek iránti keresletet. Ez a kijelentés rámutat Kína (és többek között Magyarország) modelljére: alacsony bérű, exportvezérelt növekedés, illetve a külföldi termékek piacra jutásának korlátozása. Az USA szemszögéből ezek a praktikák indokolják a keményebb fellépést. A hazai politikai berendezkedésre vonatkozó következményeket most az olvasóra bízom.

USA–EU: kereskedelmi kapcsolat és belső eurozónás különbségek

Az Európai Unió és az Egyesült Államok gazdasági kapcsolata alapvetően partnerség, de kereskedelmi mérlegük aszimmetrikus. Az EU egésze az USA-val szemben kereskedelmi többletet halmoz fel; 2024-ben az EU-27-ek összesített többlete mintegy 236 milliárd dollár volt. Ezen belül különösen Németország járul hozzá a többlethez, mint az EU legnagyobb exportőre. Az USA jóval több árut importál Németországból (gépeket, járműveket, vegyipari termékeket), mint amennyit oda exportál, míg az olyan országokkal mint Franciaország vagy Olaszország, az amerikai mérleg közelebb van az egyensúlyhoz. Az USA–EU viszonyban is felmerül a kölcsönösség kérdése: bár mindkét fél alacsony vámokkal dolgozik a WTO keretei között, az amerikai fél régóta sérelmez bizonyos európai szabályozásokat (például az EU agrárpolitikáját, ami korlátozza az amerikai mezőgazdasági importot, vagy az európai adatvédelmi és digitális szabályokat, amelyek megnehezítik amerikai techcégek működését). Az elmúlt években új feszültségek is jelentkeztek, például Európa bírálta az USA 2022-es Inflation Reduction Act törvényét, amely jelentős támogatásokat ad az amerikai iparnak (pl. elektromos autók vásárlásánál amerikai gyártású akkumulátorhoz köti a támogatást), ezt az EU versenyhátrányként élte meg (a hazai akkumulátorközpontú gyárszaporító gazdaságpolitika esetében pedig egyenesen végzetes lehet).

A legérdekesebb sajátosság az EU kapcsán a belülről fakadó kereskedelmi egyenlőtlenségek kérdése, amely az eurózóna működéséből adódik. Az euró bevezetése óta az euroövezet tagállamai között fix árfolyam-rendszer jött létre – hiszen közös a devizájuk. Ez hasonló helyzetet teremt, mint egy mini aranystandard: az egyes országok nem tudnak egymás valutájához képest le- vagy felértékelni, így a versenyképességi különbségek közvetlenül tükröződnek a kereskedelmi mérlegekben. Németország az eurózóna legnagyobb és egyik legversenyképesebb gazdasága, mely az euró bevezetése után jelentős külkereskedelmi többletekre tett szert, először az eurózóna többi tagjával szemben, majd globálisan is. Ennek egyik oka, hogy az euró árfolyama egységes az egész zónára nézve, és relatíve gyenge Németország gazdasági fundamentumaihoz mérten. A közös deviza bevezetése előtt, ha Németország exporttöbbletre tett szert, a márka (DEM) felértékelődött volna, csökkentve a német áruk versenyképességét. Az euró alatt viszont a német exportőrök egy viszonylag alulértékelt devizát használnak: a német termelékenységhez és mérsékelt bérszinthez képest az euró túl gyenge, így Németország kvázi “devizamanipulációs” előnyt élvez, természetesen nem csak a többi zónataghoz képest, de az USA-val szemben is.

Ezt még Peter Navarro, Trump kereskedelmi tanácsadója is szóvá tette, amikor Németországot az eurón keresztül “manipulált” árfolyam előnyével vádolta 2017-ben. Kiszámolták például, hogy 2014-ben a német reálárfolyam 5–15%-kal volt alulértékelt az IMF szerint – és mivel azóta az euró további gyengülést mutatott a dollárhoz képest, az előny megmaradt. Emiatt Németország hatalmas többleteket halmoz fel: 2014-ben a német kereskedelmi többlet ~250 milliárd dollár volt (a GDP kb 7%-a), 2023-ban pedig a német folyó fizetési mérleg aktívuma ismét ~6% volt GDP-arányosan (a 2022-es 4,2% után).

A mérleg másik oldalán az eurózóna déli és periférikus országai állnak, amelyek jellemzően deficitesek voltak az első évtizedben. Görögország, Spanyolország, Portugália jelentős importtöbbletet halmozott fel, amelyet külső hitelből finanszírozott – ezek a felhalmozódott egyensúlytalanságok vezettek a 2010 utáni euróválsághoz. Mivel az eurózóna országai nem tudtak valutát leértékelni a versenyképességük javítására, kénytelenek voltak belső leértékelést végrehajtani: bércsökkentéseket, költségvetési megszorításokat, termelékenységnövelést. Ez rendkívül fájdalmas folyamat volt, magas munkanélküliséggel és hosszú recesszióval járt együtt több országban. Ahogy a közgazdászok rámutattak: fix árfolyamrendszerekben a deficit országokra hárul az alkalmazkodás terhe (költségcsökkentés, megszorítás), míg a többletes országokra semmilyen nyomás nem nehezedik. Németország például különösebb erőfeszítés nélkül élvezhette exportbevételeit, míg mondjuk Spanyolországnak belső reformokkal kellett javítania versenyképességét. A 2010-es évek végére néhány déli ország (Spanyolország, Portugália) javított a mérlegén és immár kis többletet is elér (részben a belföldi kereslet tartós gyengesége miatt), de az eurózóna belső egyensúlytalanságai korántsem tűntek el. Németország továbbra is jelentős többletet halmoz fel, míg Franciaország és Olaszország például inkább egyensúlyhoz közeli helyzetben vannak, vagy kis hiányt mutatnak. A fix árfolyam miatt a jövőbeni sokkok esetén ugyanúgy fennáll a veszélye, hogy az alkalmazkodás aszimmetrikusan oszlik meg.

Az eurózóna belső egyenlőtlenségei kihatnak a tagállamok globális versenyképességére is. Németország esetében a tartós külkereskedelmi többlet arra utal, hogy termékei nagyon versenyképesek a világpiacon – részben a gyenge euró miatt. A dél-európai országok esetében a hosszú ideig fennálló deficitek azt jelezték, hogy termékeik drágák vagy kevésbé kelendőek a külföldi piacokon; az egyetlen út számukra a belső reform és innováció, hogy exportorientáltabbá váljanak. A közös deviza „one size fits all” jellege miatt az egyes országok nem tudnak önállóan devizapolitikával segíteni a külkereskedelmi mérlegükön – minden a bérköltségeken, termelékenységen és fiskális politikán múlik. Az euró bevezetése óta Németország tudatosan mérsékelt béremelési politikát folytatott (a 2000-es években a Hartz-reformok után a reálbérek alig nőttek), ami tovább növelte versenyképességét a többiekhez képest. Ezzel szemben például Spanyolországban vagy Görögországban a bérnövekedés meghaladta a termelékenységét a válság előtt, rontva a versenyképességet. A válság után ezekben az országokban bércsökkenés vagy stagnálás volt, ami javított ugyan a külkereskedelmi mérlegen (mert visszaesett az import kereslet és olcsóbbak lettek az exportok), de ennek társadalmi ára magas munkanélküliség és alacsonyabb életszínvonal formájában jelentkezett.

A nyugalom megőrzése érdekében most Magyarországot nem helyezem el ebben a koordinátarendszerben, mivel célom elsősorban a Trump-féle vámpolitika bemutatása.

Összességében az eurozóna példája jól mutatja, hogy egy rögzített árfolyamrendszer (jelen esetben közös deviza) miként konzerválhatja vagy épp felnagyíthatja a gazdasági szereplők közti különbségeket. A német többlet és a déli országok hiányai ugyanannak az éremnek a két oldalát jelentik – és a kiegyenlítő mechanizmus (a devizaárfolyam változása) hiánya miatt a korrekció nehézkes és lassú folyamat. A globális kereskedelmi rendszer szintjén hasonló jelenséget látunk: az USA tartós deficitjei és Kína, illetve Németország tartós többletei egy olyan rendszerre utalnak, ahol az alkalmazkodás aszimmetrikus és elégtelen. Éppen ezért vált indokolttá a Miran által javasolt reformok vizsgálata: ezek célja, hogy „új egyensúlyt” teremtsenek a globális kereskedelemben, méltányosabb feltételeket biztosítva és elkerülve a jövőbeni válságokat. A reformok ugyan kockázatosak és vitatottak, de a fennálló kereskedelmi egyensúlytalanságok és versenyképességi torzulások fényében egyre többen értenek egyet abban, hogy a jelenlegi rendszer valamilyen korrekcióra szorul. Az előttünk álló évek kérdése, hogy sikerül-e ezt összehangoltan és konstruktívan megvalósítani, vagy további konfliktusok árán alakul majd át a világgazdaság kereskedelmi rendje.

 

Scroll to Top